Ma a lányom első ízben lett rám féltékeny. A szokásos esti, fürdés utáni szertartásunkat végeztük; meséltünk, játszottunk hármasban a gyerekszobában. Zsuzsi átölelt. Babszika erre odajött, és taszigálni kezdett, le akart tolni az ágyról, közben pedig kis nyelvén mondta magáét. A hangsúlyból persze rájöttem, nem éppen örül a látottaknak. Leszálltam az ágyról, hagytam, hogy feltankoljon anyai szeretettből, majd megismételtük a kísérletet. Ugyanaz az eredmény, nemtetszés, taszigálás, tankolás.

Teljesen megértem Őt. Én is féltékeny vagyok az összes olyan játékra, akik több puszit kapnak Babszitól, mint én.

Magamat (szigorúan a puszik számát tekintve) valahová a fröccsöntött műanyag pingvin és a Rody névre hallgató, rövidlábú latex szamár közé helyezem.

Eltelt másfél év. Egy szempillantás alatt. Úgy, hogy nem írtam egy gondolatot sem. Szomorú. Ha a lányom később megkérdezi (mert lány lett); Apa, mit csináltál az első 18 hónapban? Nem fogok tudni mást válaszolni, mint; Benned gyönyörködtem, kislányom.

És izgultam, természetesen, mert volt miért. De mindent elmondok a maga idejében (néhol zanzásítva), hogy a lányom is megismerje gondolataimat.

A héten csatlakoztam a SOTE-n a szülésre felkészítő programhoz, mert itt az ideje, hogy felvilágosult legyek, mi is fog történni a gyakorlatban. Ez alkalommal a normál szülés menetéről volt szó, számomra nagyon sok új információval erről a folyamatról.

Amit eddig is tudtam, hogy a Természet bámulatos dolgokra képes, és nem véletlenül alkotta ilyennek az embert, mint amilyen. Mi (értsd emberek) éppen ezt a Természetet vágjuk haza a tevékenységünkkel. De most nem erről akarok beszélni, ezt nálam sokkal okosabb emberek, sokkal hitelesebben elő tudják adni.

A keddi alkalom fénypontja volt, megtudtam, hogy a szülés során az anya szervezete nagyon sok adrenalint termel. Pontosabban a baba szemszögéből nézve borzasztóan sokat, ami a születést követő 1-2 órán belül ürül csak ki a csöpségből, és soha életében nem lesz ennyi adrenalin a szervezetében, nem lesz ennyire "nyitott". Ez az időszak egy vissza nem térő alkalom, az egész életét meghatározó egy óra. Akkor kell igazán érezni, hogy mennyire fontos számunkra és, hogy mindig számíthat ránk.

Majd beszámolok, hogyan zajlott. 

Régóta nem osztottam meg gondolataimat az olvasókkal. Időközben többen jelezték, hogy régiek a bejegyzések, és egyúttal kérdezték, minden rendben van-e.

Jól esik, hogy ennyire érdeklődnek gyermekünk (és természetesen az anya) iránt. Mindenkit megnyugtatok, Mini Opplé jól van, vígan dorbézol az anyuka pocakjában. Igen, Dinócska felvette a Mini Opplé nevet (édesanyja után). Kiderült ugyanis, hogy lányunk lesz, a 27. heti ultrahangon ennek egyértelmű jelét adta.

Kész, vége, lányos apuka leszek, és már most tudom, hogy az ujja köré fog csavarni. Sebaj, helyt állok, és atyai tekintélyem és szigorom fogja végigkísérni az életét. Remélem, ha évek múlva visszaolvasom ezeket a sorokat, nyugodt szívvel elmondhatom, hogy valóban így is történt.

Addig is néhány kép a pocaklakóról.

Végre október 12-én én is megláthattam "élőben" Dinocskát. A korábbi ultrahang-vizsgálatokkor nem lehettem ott, mert nem engedtek be. Annál inkább vártam ezt a hétfőt. El sem tudtam képzelni milyen lesz maga az élmény. Fenomenális. Szavak helyett beszéljenek a képek és hangok.

Íme a teljes, vágatlan verzió.

Talán itt tudatosult bennem először igazán, hogy a nejem gyermeket vár tőlem, a hasában egy ember fejlődik. Számomra a legfantasztikusabb az 1:27-kor és az 5:53-kor kezdődő pár másdoperces jelenet.Előbbinél a szív dobogását hallani, utóbbinál pedig Dinocska mozgolódását, kalimpálását lehet látni.

Ez szerepel a Kismama magazin valamelyik számának címlapján. Az újság a nőgyógyász várójában az asztalon hevert. Egyből kiszúrtam, ahogy leültem a kanapéra. Ennyire komoly elvonási tüneteim lennének?!

Hogy miért ekkora az örömünk?! A válasz egyszerű: mert régóta szeretnénk gyereket. Mindketten 33 évesek vagyunk, és fiatalabbak már nem leszünk.

A történet 2007. év elejére nyúlik vissza, januárban döntöttünk úgy, hogy testileg is felkészülünk a gyermekvállalásra. Az első egy évben nem történt semmi, de nem is aggódtunk emiatt. Gondoltuk, biztos a lakásfelújítás körüli mizéria és stressz miatt van az egész. Hőmérőzés, grafikon rajzolása, peteérés, együttlétek tervezése; talán ezekkel a kifejezésekkel lehet leírni a gyermektervezés akkori időszakát.

Az év vége felé ellátogattunk az OGYEI-be, hogy tanácsukat kérjük. Démon barátaim persze azonnal ajánlkoztak, besegítenek, ha kell. Megtörténtek a fontosabb kivizsgálások és konzultációk. Első körben mindkettőnknél rendben találtak mindent. Megcsinálták a szükséges petevezető átjárhatóságot, ami így kívülállóként sem tűnt leányálomnak, de itt is minden rendben volt. És csak nem akart összejönni.

Azzal nyugtatgatott mindenki, hogy ha akar, úgyis jön. Lehet, hogy annyira görcsösen akarjuk, hogy csak azért sem megy. Ekkor már közel 1,5 év próbálkozásnál jártunk. Frusztrált minket, hogy a körülöttünk lévő világban boldog-boldogtalannak gyereke születik. És nem értettük, hogy nekünk miért nem. Itt van két ember, akik az első pillanattól kezdve rajonganak egymásért, soha nem volt kérdés, hogy közösen képzelik el a jövőt, és családot akarnak alapítani. Ennyire kitol velünk a természet, hogy nem vihetjük tovább a génjeinket?! Pedig jó alapanyagot biztosított mindkét család.

Úgy tűnt, hogy természetes úton nem fog összejönni, mesterséges beavatkozásra lesz szükség. Jól kiműveltük magunkat, böngésztük a netet, fórumokat, blogokat és különféle egyéb oldalakat; első fázis az inszemináció, majd 5 sikertelen próbálkozás után jöhet a lombikbébi program. Idén tavasszal el is kezdtük volna, de a nejemnél HPV-t találtak, a rákszűrés eredménye sem lett fényes, és nem maradt más hátra, mint a műtét. Szerencsére rendben ment minden, így idén július 28-án megtörtént az első inszemináció. Persze a következő napokban keményen rá kellett dolgozni.

A többi pedig már ismert…
 

Nem egy stílusos és frappáns cím kezdetnek, de jobb most nem jutott eszembe.

A lényeg, hogy ha minden jól alakul, akkor hosszú idő után végre gyermekünk születik. Muszáj volt megosztanom a világgal, mert akkora az örömünk, hogy nem bírok tovább titkolózni.

Íme az első publikus kép Dinocskáról, most 4,1 cm.

Innentől kezdve időről-időre leírom gondolataimat a gyermekvállalásról, illetve -nevelésről.